Mozdulatlanul feküdt már az ágyon. A testét már rendbe tettük. Várni kellett a hullaszállítókra.

Ültem a szobában, vele. Tompa, érzés nélküli gondolat voltam csupán. Néha rátekintettem, hogy most ki lett ő? Vajon itt van még a lelke velem a szobában? Sírni kéne, az volna a helyén való - gondoltam - de nem tudtam. Még ebben sem tudtam normális lenni.

Kuporogtam a széken, vagy fotelben, már magam sem tudom, hogy min.

Megérkeztek, lepedőbe csavarták, és elindultak vele kifelé. A csigalépcső okozott némi fennforgást, hisz nehezen fordultak a halott testtel. Félve néztem arra, nehogy nekem leejtsék.

Az udvaron már ott várta az alumínium koporsó. Bele tették.

Anyám mellé guggolt, keservesen sírt, olyan volt, mint egy kislány. Simogatta a kezével apámat. A közelbe egy varjú szállt le, bele károgott a csendünkbe. Húgom utálattal hajkurászta, - halálmadár - mondta rá. November volt, szürke, lápos idő. De ha jól emlékszem, egy kicsit kisütött a nap, amíg az udvaron vigyáztuk őt.

Aznap elmentünk a halottas kocsis ház előtt. Az autó, amiben pihent, kinn állt a ház előtt. Szuggeráltam a lelkemmel, a gondolatommal, a szívemmel. Szólongattam telepatikusan, de hiába. Olyan helyen volt már, ahová nekem nem volt jogosultságom a belépésre.

Vártam egy jelre tőle, hogy szólít, hogy menjek és segítsek neki.

Nem akartam, hogy a tűzbe vigyék apám. Arra gondoltam, ha nem tudom megmenteni, akkor, megégetik. A lelkem ott ugrált körülötte. Nem engedtem el. Hogyan hagyhatott itt? Csak így? Biztos nem is halott.

Egy jelre vártam voltam tőle. Vártam hátha hív.  –  Hencsike gyere, nem hagylak magadra.

Azonnal ugrottam volna, feltéptem volna a kisbusz ajtaját és kimenekítem.

Nem volt jel, csak síri csend. Azóta sem szól hozzám apám.