Létezett e szörnyűbb anyák napja számomra? Nem. Erre az egyre nagyon emlékszem, a többi kellemes belső zsongás kíséretében elvész az emlékeim között. Csak ez az egy nem.

Szokásos tavasz volt, minden olyan szokásos volt, és természetes. Csak én nem voltam szokásos. Feszültség húzott össze egészen picire. Minden idegszálam szinte külön éreztem, olyan merevek voltak bennem. Rossz megérzés lett úrrá rajtam.

Középsőbe járt a fiam az óvodában. De akkora már pocsékká vált számomra az óvodai légkör. Napi szinten azt hallgattam, hogy az én fiammal van baj. Hol ezért, hol azért róttak meg bennünket. Az elején meg be is nyeltem. Tudatlan és tapasztalatlan kis anyuka voltam még akkor. Rágörcsöltem minden megjegyzésre, okos tanácsra, vagy megfigyelésre, amivel az óvónők fogadtak nap után. Amennyire bántott ez a hozzá állás, egyben bennem is gyökeret vert.

De mi is volt a gyerekem bűne? Csupán csak annyi, hogy kisgyerek akart lenni. Ebből a távból visszatekintve, olyan kis parányink tűnik mindez. Akkor szinte már a bűn kategóriát súroltuk, mert nem akart feladatokat megoldani, hanem csak játszani. Nem volt képes tanulni abban a nyamvadt óvodában. Leülni és matekozni és logikázni az óvó nénivel.

Való igaz, amit sokat duruzsolnak az ember fülébe, az oly annyira befészkeli magát a tudatba, hogy igazsággá válik. Ambivalens érzelmek kergették egymást bennem.

Mind a ketten frusztráltakká váltunk egy idő elteltével. Ő játszotta a rá osztott szerepet a rossz kisfiúét, én meg a görcsös és bizonytalan anyuka voltam. Aki hol égig magasztalta magzatát, hol magam is elhittem, amit duruzsoltak.

Anyák napi ünnepség. Ott ültem a többi anya között. Ők kötetlennek tűntek, pletykáltak, beszélgettek. Magányos volt ott ülni egyedül.

A műsor a szokásos keretek között zajlott. Vártam, hogy a fiam láthassam. Az utolsó traktusban őt is a rögtönzött színpadra vezették. Egy csapat gyerek között. Mindenkinek külön szerepe volt. Majd a kezeim tördeltem, izgalmamban, ahogyan vártam, hogy hallhassam a gyerekem szavalni. Egyre kínosabb lett minden. A műsor ment, ő meg még mindig nem került sorra.

A fiam sem bírta már az ácsingózást, és eltakarta az arcát a kezeivel. Négy éves fiúcska, aki pontosan érzi, hogy milyen szélre sodródott már. Egy roma kisfiúval álldogáltak kettecskén.

Befejeződött a műsor. Csak ültem és bambultam, és magamban azt mondogattam, hogy mindez nem velünk történik. Álmodom, ilyen kegyetlenséget biztosan nem is csinálnak meg az emberek egymással. Fel kellett ébrednem. Én nem találtattam méltó anyának arra, hogy köszöntve legyek. A fiam nem volt méltó arra, hogy szerepet kapjon.

Sütött a nap, átlagos tavaszi nap volt. Minden olyan átlagos volt. Csak mi nem voltunk átlagosak, mások szerint.