heniD

Létezett e szörnyűbb anyák napja számomra? Nem. Erre az egyre nagyon emlékszem, a többi kellemes belső zsongás kíséretében elvész az emlékeim között. Csak ez az egy nem.

Szokásos tavasz volt, minden olyan szokásos volt, és természetes. Csak én nem voltam szokásos. Feszültség húzott össze egészen picire. Minden idegszálam szinte külön éreztem, olyan merevek voltak bennem. Rossz megérzés lett úrrá rajtam.

Középsőbe járt a fiam az óvodában. De akkora már pocsékká vált számomra az óvodai légkör. Napi szinten azt hallgattam, hogy az én fiammal van baj. Hol ezért, hol azért róttak meg bennünket. Az elején meg be is nyeltem. Tudatlan és tapasztalatlan kis anyuka voltam még akkor. Rágörcsöltem minden megjegyzésre, okos tanácsra, vagy megfigyelésre, amivel az óvónők fogadtak nap után. Amennyire bántott ez a hozzá állás, egyben bennem is gyökeret vert.

De mi is volt a gyerekem bűne? Csupán csak annyi, hogy kisgyerek akart lenni. Ebből a távból visszatekintve, olyan kis parányink tűnik mindez. Akkor szinte már a bűn kategóriát súroltuk, mert nem akart feladatokat megoldani, hanem csak játszani. Nem volt képes tanulni abban a nyamvadt óvodában. Leülni és matekozni és logikázni az óvó nénivel.

Való igaz, amit sokat duruzsolnak az ember fülébe, az oly annyira befészkeli magát a tudatba, hogy igazsággá válik. Ambivalens érzelmek kergették egymást bennem.

Mind a ketten frusztráltakká váltunk egy idő elteltével. Ő játszotta a rá osztott szerepet a rossz kisfiúét, én meg a görcsös és bizonytalan anyuka voltam. Aki hol égig magasztalta magzatát, hol magam is elhittem, amit duruzsoltak.

Anyák napi ünnepség. Ott ültem a többi anya között. Ők kötetlennek tűntek, pletykáltak, beszélgettek. Magányos volt ott ülni egyedül.

A műsor a szokásos keretek között zajlott. Vártam, hogy a fiam láthassam. Az utolsó traktusban őt is a rögtönzött színpadra vezették. Egy csapat gyerek között. Mindenkinek külön szerepe volt. Majd a kezeim tördeltem, izgalmamban, ahogyan vártam, hogy hallhassam a gyerekem szavalni. Egyre kínosabb lett minden. A műsor ment, ő meg még mindig nem került sorra.

A fiam sem bírta már az ácsingózást, és eltakarta az arcát a kezeivel. Négy éves fiúcska, aki pontosan érzi, hogy milyen szélre sodródott már. Egy roma kisfiúval álldogáltak kettecskén.

Befejeződött a műsor. Csak ültem és bambultam, és magamban azt mondogattam, hogy mindez nem velünk történik. Álmodom, ilyen kegyetlenséget biztosan nem is csinálnak meg az emberek egymással. Fel kellett ébrednem. Én nem találtattam méltó anyának arra, hogy köszöntve legyek. A fiam nem volt méltó arra, hogy szerepet kapjon.

Sütött a nap, átlagos tavaszi nap volt. Minden olyan átlagos volt. Csak mi nem voltunk átlagosak, mások szerint.

Mozdulatlanul feküdt már az ágyon. A testét már rendbe tettük. Várni kellett a hullaszállítókra.

Ültem a szobában, vele. Tompa, érzés nélküli gondolat voltam csupán. Néha rátekintettem, hogy most ki lett ő? Vajon itt van még a lelke velem a szobában? Sírni kéne, az volna a helyén való - gondoltam - de nem tudtam. Még ebben sem tudtam normális lenni.

Kuporogtam a széken, vagy fotelben, már magam sem tudom, hogy min.

Megérkeztek, lepedőbe csavarták, és elindultak vele kifelé. A csigalépcső okozott némi fennforgást, hisz nehezen fordultak a halott testtel. Félve néztem arra, nehogy nekem leejtsék.

Az udvaron már ott várta az alumínium koporsó. Bele tették.

Anyám mellé guggolt, keservesen sírt, olyan volt, mint egy kislány. Simogatta a kezével apámat. A közelbe egy varjú szállt le, bele károgott a csendünkbe. Húgom utálattal hajkurászta, - halálmadár - mondta rá. November volt, szürke, lápos idő. De ha jól emlékszem, egy kicsit kisütött a nap, amíg az udvaron vigyáztuk őt.

Aznap elmentünk a halottas kocsis ház előtt. Az autó, amiben pihent, kinn állt a ház előtt. Szuggeráltam a lelkemmel, a gondolatommal, a szívemmel. Szólongattam telepatikusan, de hiába. Olyan helyen volt már, ahová nekem nem volt jogosultságom a belépésre.

Vártam egy jelre tőle, hogy szólít, hogy menjek és segítsek neki.

Nem akartam, hogy a tűzbe vigyék apám. Arra gondoltam, ha nem tudom megmenteni, akkor, megégetik. A lelkem ott ugrált körülötte. Nem engedtem el. Hogyan hagyhatott itt? Csak így? Biztos nem is halott.

Egy jelre vártam voltam tőle. Vártam hátha hív.  –  Hencsike gyere, nem hagylak magadra.

Azonnal ugrottam volna, feltéptem volna a kisbusz ajtaját és kimenekítem.

Nem volt jel, csak síri csend. Azóta sem szól hozzám apám.

Nem ilyenre vágytam, ez volt az első gondolatom. Apukám büszkén, az arcán örömmel tolta elém a biciklim. Az első nagy kétkerekűm. Narancssárga színben pompázott. Ám, fájdalom, de fiúknak készült, mert vázas volt.

Szomorú lett a szívem belül, elkámpicsorodtam, de nem akartam a szüleim örömét elrontani, hát én is velük együtt örültem.

Biztattak; próbáljam ki, üljek fel rá. Mondtam, hogy nem tudom, hogyan szálljak fel rá, a váz miatt. Sosem tekertem ilyen fajtán még. Erre apukám rátett.

Fenn ülve a biciklin, már megszűnt bennem minden aggodalom, és csalódottságom. Otthon éreztem magam, ismerős terepen voltam.

Ellöktem magam, és repültem. Tekertem. Ügyes kislány, hallottam a szüleim drukkját a hátam mögött. A lakótelep ahol az otthonunk volt, épp nyüzsis délutánját élte. Kicsik és nagyok mindenki az udvaron, a homokozóban, a padokon volt. Kíváncsi szemek tapadtak rám. A tejföl szőke kislány az új vázas biciklijével.

A nap is csak rám sütött, a szél is csak engem lengett körül. Boldog voltam.

Majd egy pillanat alatt kijózanodtam. Az út, amin haladtam, vészesen fogyatkozott előttem. A biztonságos lakótelep után, már csak autóút várhat rám, ezt is tudtam. Oda sohasem járhattam ki egyedül, még gyalog sem. Kislány voltam, nagycsoportos. Pedig ha nem állok meg, akkor ott kötök ki,ezt is tudtam.

Kiutat, megoldást próbáltam keresni, hogy hogyan állítsam meg a biciklim. Egyszerűen nem tudtam, hogy egy vázas bicikliről hogyan kell leszállni. Látni láttam már, hogy a fiúk ezt hogyan teszik, de én még sem próbáltam. Páni félelem csavarodott rá a kis szívemre, ami percekkel előtte még olyan boldogan dobogott.

Közeledett felém a nagykapu.

Talán bele kéne kapaszkodni, ha bele csimpaszkodok, akkor meg tudok állni.

De nem tudtam a mozdulatokat, nem mertem megtenni. Túl nagy volt a sebesség, és nem volt technikai tudásom és gyakorlati tapasztalásom sem.

Majd végső és egyetlen megoldás gyanánt belém villant, el kell esnem. Ez a megoldás.

Egy pillanat volt az egész, az esés. Csak a térdem-horzsoltam fel. Micsoda szégyen.

Szüleim oda rohantak hozzám. Tanakodtak, és arra jutottak, hogy apukám levágja a vázat, és akkor lányos lesz a bicikli.

Rosszul éltem meg az esést. Úgy éreztem, hogy nem voltam elég jó, és oda a siker és büszkeség, amit a szüleimnek okoztam.

Másnap birtokba vehettem a megcsonkított bicajom. Két seb éktelenkedett rajta. Nagyon ronda volt. Szégyelltem is kezdetben.

Majd megbékéltem vele, megszoktam, megszerettem a sebest. Mert hát még is csak az első felnőttes kétkerekűm volt. Az enyém. Nagylányos lettem tőle.

Belépek az időbe. Oda guggolok, a biciklivel a földön heverő kislányhoz, és bele súgom a fülébe.

Nagydolog, amit megtettél, bátor vagy, a legbátrabb kislány, akit valaha ismertem.

Késésben voltam. Már megint rohantam. Szerencsém volt, lenn az utcán egy taxi épp arra járt, leintettem és már indultunk is.

Beszálláskor gyorsan oda hadartam a sofőrnek, hogy hajtson a reptérre, hozzá tettem, hogy olyan gyorsan hajtson, ahogyan csak tud.

Szusszantam egyet, hátra dőltem. Azon kattogtam, hogy mi a nyavalya eshetett a telefonomba, mert nem szólt az ébresztőm. Gondolataim tovább cikáztak a fejemben. Picit ideges is voltam, mert életem első gyógyszerészeti konferenciáján kell részt vennem, ahol jó magamnak is prezentálni kell, egy új gyógyszer bemutatásáról.

Kinéztem az ablakon, körülöttem tovatűnő városrészek. Már épp a gyorsforgalmira hajtottunk volna fel, ami a repülőtérre visz ki egyenesen. Őrültem, és meg könnyebbültem, éreztem már sínen vagyok.

Aztán valami furcsa történt. A sofőr, nem hajtott fel a gyorsforgalmira, hanem teljesen más felé kanyarodott el. Elhűltem, és ledöbbentem. Majd gyorsan észbe kapva, jeleztem a sofőrnek, persze a magam, már túlpörgött stílusában.

„ Na de uram, hová megy? Mondtam önnek, hogy a reptérre kell mennem, és nagyon sürgősen! Mindjárt indul a gépem!”

A sofőr válaszra sem méltatott. Ezt az arcátlanságot igazán nem tudtam tovább tolerálni, ezért még hangosabban utasítottam volna rendre, és közben még a vállát is rázogatni kezdtem.

A taxi sofőr ijedten pillantott hátra. Teljesen értetlen tekintettel nézett rám. Szinte már ordítottam, a sofőr meg rémült tekintettel a visszapillantó tükörből hol rám, hol az útra nézett.

Majd hamarosan lehúzódott az útpadkára. Ezt meg én nem értettem.

Hátra fordult, és egy táblára bökött, amin a következő szöveg volt látható:

Ön egy DIYL taxi utasa. Tudományos kísérletet folytatunk süket néma sofőrökkel. Amennyiben az utazás kezdetén, nem írja le az előkészített papírra az úti célját, úgy abban az esetben, a sofőr 5 km utat tesz meg önnel. Kellemes utazást kíván; DIYL kutatócsoport

Szociális végzettségem, lehetővé teszi, hogy a széles sprektumu szakmai ágazatokban kipróbáljam magam.

Egyik ilyen szakmai állomáson volt, amikor Budapesten, az egyik hajléktalan melegedőben dolgoztam.

A pályám kezdő szakaszát ölelte fel ez az időszak.  Ha úgy tetszik, teljesen szűzen kerültem oda, pusztán a mély elméleti tudásom állt a rendelkezésemre. Igazi mély víznek ígérkezett. Cseppet sem könnyű munka, semmilyen tekintetben sem. Igazi mérce lehet, amiben hitelesen megmérődik az ember.

Ijesztő és félelmetes volt, az első találkozás. Minden nap reggel nyolckor, az ajtó feltárult, és körülbelül negyven-ötven ember tódult be rajta. Minden féle ember, főként férfiak. Kezdetben rémisztő volt, sőt sokkoló. Úgy kellett csináljak, mintha már ezer éve ez lenne a szakterületem. Nem mutathattam meg, hogy kezdő vagyok. A kezdeti álca, amit magamra vettem, ismerős lett, megbarátkoztam vele. Majd önmagam tudtam lenni végül. Megszoktam.

A napok a következőképen teltek nálunk. Reggel nyolckor ajtónyitás, beérkeztek az ellátottak, név szerint nyilvántartásba vettük őket, ÁNTSZ igazolással együtt (nem e fertőzőek), majd helyet foglaltak. Később elkészítettük a reggelijüket, amihez sorba kellett állniuk. Reggelit követően, lehetőség volt fürdésre, mosásra, és csendes foglalkozásra. Délben megérkezett az ebéd, azt kiosztottuk az ismét sorban álló ellátottaknak. Majd egészen négy óráig zárásig benn lehettek.

Télen, ha nagy hideg volt, amikor krízist hirdettek, éjjel nappal nyitva voltunk. Az esti műszakunk, este hattól reggel hatig szólt, és ketten voltunk benn lányok, a sokszor éjjelre, akár hetven főre is összeverbuválódott emberekre. Olyankor nem kellett az ÁNTSZ papír sem.

A tér úgy volt kiépítve, hogy csak egy pult választott el minket az emberektől, s a nyolc órát egy légtérbe töltöttük le velük mi is. Bele szoktam a munkába, az emberek sokféleségébe, és abba az idegen miliőbe.

Nem volt fenékig tejföl az életünk, nekünk, akik ott dolgoztunk. Napi szinten hívtunk mentőt, jött a rendőrség (s itt meg kell, jegyezzem, a lehető legnagyobb emberséget tanúsították az ellátottaink iránt, bármilyen jellegű üggyel is kerestek meg minket), sok eset volt, amikor skizofrénia vagy épp heroin elvonási tünet miatt kialakult tombolást kellett azon nyomban orvosolni. Védeni azt, aki bajban volt, és védeni, gondoskodni, a melegedő többi ellátottjáról. Legfőbb cél ilyenkor, ami hajtott bennünket ott dolgozókat, hogy pánik soha ne törjön ki. Ott és azóta sem láttam még közvetlenül, hogy milyen egy heroinista elvonási tünete.

Itt ismertem meg azt az oldalam, hogy nagyon magas ingerküszöbbel rendelkezem. A nehéz helyetek, amikor a pillanat tört része alatt kell megoldást hozni, szinte doppingolt. Elöntött az adrenalin.

Megtanultuk a kollégáimmal, azt, hogy egymás testi épségéért és mentális épségéért is feleltünk.

Miért volt ez így napról napra? Mi a nehéz abban, ha hajléktalan emberekkel kell dolgozni?

Talán azért, mert akik kintről az utcáról érkeztek, éhesek voltak, fáztak, alkohol, drog, gyógyszer vagy nikotin elvonási tüneteik voltak. Kialvatlanul, és félelmekből érkeztek meg hozzánk arra a pár órára. Sohasem lehetett tudni, honnan jött az, aki megérkezett. Miből?

Ezt mindig észben tartottam. Meg tanultam egy nyugodt természetes hangtónussal szólni, s az sem okozott nehézséget számomra, hogy az előttem álló embert embernek tekintsem, a piszkossága, az ápolatlansága a gyűröttsége ellenére sem.

Megszerettem közöttük. Megismertem őket. S álljon itt pár név, akik közelebb kerültek hozzám. A keresztnevük fogom használni.

József: Ma már nem él. Fertőző májgyulladás. Szép ízes magyar tájszólással beszélő cigány férfi volt. Börtönt megjárt ember, akiben élt nagyon erősen, hogy az asszonynép, fehérnép, s ha tisztelettel szól hozzá ő is akképpen áll hozzá. József volt az, aki egy hideg téli éjszakán, amikor kinn húsz-harminccentis hó állt, és éjjel is nyitva kellett tartani, akkor ő, az éjjel oda tévedt ismeretlen hajléktalan férfiaknak hangosan és gorombán oda szólt, vagy inkább felhívta a figyelmüket arra, hogy bárki, aki csak csúnyán mer, hozzám szólni annak vele gyűli meg a baja. S fogta magát és a pultom elé feküdt le, mint egy jó hűséges házőrző a gazdája elé. Aki jól olvassa, amit leírtam az érzi belőle, hogy a hasonlat nem sértő, és nem is tudnék jobbat találni sem. S nem tudom szebb módon visszaadni sem.

János: szintén börtönből megjárt. Jó humora volt, mindig volt valami alkalmi munkája főleg vasazás. Párszor kisegítettem apróval, hogy tudjon kávét inni.

Aztán egyszer megviccelt. " Heniké van- e aprója? Feleltem: nincs, sajnálom, most nem tudom kávéra meghívni. "

Erre ő: " Heniké semmi gond, akkor mással felváltatom a pénzem, s meghívhatom egy kávéra? " S persze, hogy igent mondtam. Nem sok pénze volt, de úri ember volt, s vissza akart hívni engem. Isten mentsen, hogy ilyen gavallér meghívást visszautasítottam volna.

Viki néni: A szocializmusban külkeres volt. Járta a világot, több nyelven beszélt. Amikor én megismertem már az utcán élt, alkohollal csillapította az élet fájdalmait. De szépsége, finomsága műveltsége átütött a szedett vetett ruhatárán. Minden nap szépirodalmat olvasott.

Indián: Nagyon magas férfi volt, nem sokat árult el a múltjáról, s nem sokat beszélt. Inkább kártyázott, ha benn tartózkodott. Pont ezért volt meglepő számomra a reagálása, arra, amikor bejelentettem, máshol fogok majd dolgozni. Megkért, hogy üljek oda az asztalhoz, s könnybe lábadt szemmel csupán ennyit mondott nekem:

" Köszönöm magának, hogy mindig úgy nézett rám, hogy EMBERNEK éreztem magam tőle."

S még mielőtt egy rózsaszín ködöt varázsolnék ide, röviden elmondom, hogy nem csak szép és vidám barakk voltunk mi. Meg tanultam semmit sem magamra venni, mert sok esetben egy tombolás, ami kirobbant, nem nekünk szólt, hanem nálunk csapódott ki. Volt, amikor arcul köptek. Volt, amikor verekedés alakult ki, volt amikor, a beszipózott s arra alkoholt ivó ellátott őrjöngeni kezdett.

De a mai napig is nagy szeretettel gondolok vissza arra az időre. Ott tanultam meg ki az ember, s mi az ember. Ott tanultam meg, hogy mezítelenül érkezünk és úgy is távozunk innen e helyről. Megtanultam, hogy az ember az ember farkasa. Kegyetlen és embertelen törvények uralkodnak az utcákon, amiről nem mesélnek azok, akik ott élnek.