Nem ilyenre vágytam, ez volt az első gondolatom. Apukám büszkén, az arcán örömmel tolta elém a biciklim. Az első nagy kétkerekűm. Narancssárga színben pompázott. Ám, fájdalom, de fiúknak készült, mert vázas volt.

Szomorú lett a szívem belül, elkámpicsorodtam, de nem akartam a szüleim örömét elrontani, hát én is velük együtt örültem.

Biztattak; próbáljam ki, üljek fel rá. Mondtam, hogy nem tudom, hogyan szálljak fel rá, a váz miatt. Sosem tekertem ilyen fajtán még. Erre apukám rátett.

Fenn ülve a biciklin, már megszűnt bennem minden aggodalom, és csalódottságom. Otthon éreztem magam, ismerős terepen voltam.

Ellöktem magam, és repültem. Tekertem. Ügyes kislány, hallottam a szüleim drukkját a hátam mögött. A lakótelep ahol az otthonunk volt, épp nyüzsis délutánját élte. Kicsik és nagyok mindenki az udvaron, a homokozóban, a padokon volt. Kíváncsi szemek tapadtak rám. A tejföl szőke kislány az új vázas biciklijével.

A nap is csak rám sütött, a szél is csak engem lengett körül. Boldog voltam.

Majd egy pillanat alatt kijózanodtam. Az út, amin haladtam, vészesen fogyatkozott előttem. A biztonságos lakótelep után, már csak autóút várhat rám, ezt is tudtam. Oda sohasem járhattam ki egyedül, még gyalog sem. Kislány voltam, nagycsoportos. Pedig ha nem állok meg, akkor ott kötök ki,ezt is tudtam.

Kiutat, megoldást próbáltam keresni, hogy hogyan állítsam meg a biciklim. Egyszerűen nem tudtam, hogy egy vázas bicikliről hogyan kell leszállni. Látni láttam már, hogy a fiúk ezt hogyan teszik, de én még sem próbáltam. Páni félelem csavarodott rá a kis szívemre, ami percekkel előtte még olyan boldogan dobogott.

Közeledett felém a nagykapu.

Talán bele kéne kapaszkodni, ha bele csimpaszkodok, akkor meg tudok állni.

De nem tudtam a mozdulatokat, nem mertem megtenni. Túl nagy volt a sebesség, és nem volt technikai tudásom és gyakorlati tapasztalásom sem.

Majd végső és egyetlen megoldás gyanánt belém villant, el kell esnem. Ez a megoldás.

Egy pillanat volt az egész, az esés. Csak a térdem-horzsoltam fel. Micsoda szégyen.

Szüleim oda rohantak hozzám. Tanakodtak, és arra jutottak, hogy apukám levágja a vázat, és akkor lányos lesz a bicikli.

Rosszul éltem meg az esést. Úgy éreztem, hogy nem voltam elég jó, és oda a siker és büszkeség, amit a szüleimnek okoztam.

Másnap birtokba vehettem a megcsonkított bicajom. Két seb éktelenkedett rajta. Nagyon ronda volt. Szégyelltem is kezdetben.

Majd megbékéltem vele, megszoktam, megszerettem a sebest. Mert hát még is csak az első felnőttes kétkerekűm volt. Az enyém. Nagylányos lettem tőle.

Belépek az időbe. Oda guggolok, a biciklivel a földön heverő kislányhoz, és bele súgom a fülébe.

Nagydolog, amit megtettél, bátor vagy, a legbátrabb kislány, akit valaha ismertem.